Egyperces novella - 2012-11-05

„Amint kiszálltam az autóból megpillantottam a fák között egy hídszerű kőépítményt, aminek a két oldalán vasból megmunkált kígyószerű alakzatok álltak. Kétszer is visszafordultam, hogy megnézzem. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, s bár már mennem kellett volna, odasétáltam. Akkor láttam, hogy a kígyók alján kínai sárkányhoz hasonlatos félelmetes fejek voltak. Majd tekintetem tovasiklott a lentebb futó sétányra, a távolban egy hidat is láttam. S a híd egy várhoz vezetett. De hisz, akkor eszméltem! ez a Vajda-hunyad vára. Minden nap itt parkolok munkába menet s még szinte soha nem álltam meg, hogy megnézzem mi is van körülettem. Hiszen ez egy vár, itt a város közepén! S milyen fenséges, ahogy kimagasodnak csúcsos tornyai a fák lombjai közül, melyek már majdnem kopaszok így november táján. A kiszáradt tómeder partján sétáltam végig, közben nézve a várat a túlparton, s arra gondoltam, legközelebb bemegyek oda is. Majd elértem a főutat, ahol gyorsan átvágtam az autósok között, hogy elérjem célomat, a kisföldalattit. Borongós, esős reggel volt, az emberek a fejükbe húzott kapucnijukkal vagy esernyőjükkel siettek dolgaikra, mégis ez a kő-híd olyan jelenés volt akkor ott nekem, mint egy gyönyörű napos, nyári reggel. – 2012.11.05.”

Megosztás a facebookon